Boczkó Gábor szerint a magyar párbajtőr-válogatott közelebb került a franciákhoz Még a kanadai érem kellene FÜREDI MARIANNE NS, 2004-02-11 Két ezüstéremmel zárta az elmúlt hét végi barcelonai párbajtőrnapokat Boczkó Gábor. Háromszoros Európa-bajnok vívónk tagja volt az olimpiai kvalifikáló csapatversenyen második helyezett válogatottnak, majd egyéniben is a dobogó második fokára állhatott. Boczkó Gábor: Nekünk csak egy lehetôségünk van: menekülés a gyôzelembe (Fotó: Farkas József) – Bár a tavalyi barcelonai eredményemen sokat javítottam, ugyanis akkor a hatvannégy közé sem tudtam beverekedni magam a Világkupán, most mégis a csapateredménynek örülök jobban. Az idén a csapat minél jobb szereplése a fontos. A gyenge világbajnoki produkció után be akarjuk bizonyítani, hogy lehet ránk számítani. Tisztában vagyunk azzal, ha nem jutunk ki az olimpiára, erkölcsi és anyagi veszteség is ér bennünket, ráadásul vannak, akiknek az athéni lenne az utolsó olimpiájuk – kezdte a Honvéd-LNX 26 éves versenyzője. – Szinte hihetetlen, ahogy az idén öszszekapta magát a csapat, és Tauberbischofsheim után Barcelonában is ezüstérmes lett. Pedig nem lehet egyszerű úgy nekivágni egy versenynek, hogy mindenképp dobogóra kell állni. – Nekünk csak egy lehetőségünk van, a film címével élve a "menekülés a győzelembe". Persze ezt megvalósítani nem olyan egyszerű. Mit mondjak, most is voltak nehéz pillanataink. Például a nyolc közé jutásért a svájciakkal vívott mérkőzésen magabiztosan vezettünk, aztán feljöttek, és saját magunk helyzetét nehezítettük meg. De említhetem a Kína elleni elődöntőt is, amikor végig mi irányítottunk, nyolc-tíz tus is volt az előnyünk, mégis kiegyenlítettek, és csak a hirtelen halálban nyertük meg a meccset. – A döntőben megint a franciákkal találkoztak… –… és megint kikaptunk. Messze ők a legerősebb csapat a mezőnyben. – Pedig az oroszok a világbajnokok. – Ôk a világbajnokok, de nekik a vébé óta nincs eredményük. Bár ismét kikaptunk a franciáktól, de már közelebb kerültünk hozzájuk. A németországi versenyen az első három asszó után hátrányba kerültünk, mentünk az eredmény után, és ezzel beleszaladtunk egy nagy vereségbe. Most viszont okosan, taktikusan vívtunk, nem rohantunk, csupán két-három tussal voltak előttünk, és csak a végén nőtt nagyobbra a különbség. – Ezzel az ezüstéremmel még közelebb kerültek az olimpiához. Figyelik, hogy állnak? – Számolgatjuk, bár másoktól is függ a helyezésünk. Most van két európai második helyünk, és még hátra van egy európai verseny. Mivel a kvalifikációba a két jobbik európai eredmény számít, itt már nem ronthatunk, legfeljebb egy ezüstöt aranyra cserélhetünk. A sorsunk március huszadikán dől el. Ha a kanadai viadalon is dobogóra tudunk állni, nem kell számolgatni. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy mindez sikerüljön. Úgy érzem, rajtunk múlik, ha jól figyelünk, nem lehet probléma. – Az egyéni ezüstjét hogyan értékeli? – Maximálisan elégedett vagyok az eredménnyel, különösen azért, mert nagyon erős mezőny jött össze, csupán a világbajnok Jeannet hiányzott, aki a csapatversenyen megsérült. Végig taktikusan, fegyelmezetten vívtam, és ezt sajnos a csapatban mutatott produkciómról nem mondhatom el, mert ott néha nem úgy muzsikáltam, mint kellett volna. Szóval, örülök az ezüstnek, bár az bánt egy picit, hogy a döntőben úgy kaptam ki Kaabermától, hogy két tussal vezettem. Hét öt után passzívabb lettem, nem figyeltem annyira oda, és ő nyert. Az okát még keresem, de tisztában vagyok vele, nem szabad sokáig rágódni a dolgon. Megtörtént, megyek tovább. Főleg, hogy nincs megállás, amúgy pedig úgy vagyok: legközelebb majd én nyerek…