Egy évre elásták a csatabárdot

FÜREDI MARIANNE, SZEKERES TAMÁS, SZŰCS MIKLÓS NS, 2003-12-22

Amikor egyeztettük a közös interjút a magyar sportélet három vezetőjével, Gyurcsány Ferenc sportminiszterrel, Schmitt Pál MOB-elnökkel, valamint Berényi Jánossal, a Nemzeti Sportszövetség (NSSZ) elnökével, már érezhető volt a feszültség az urak között, de azt hittük – hogy a régi szokásoknak megfelelően –, ezeket a nyilvánosság előtt nem beszélik ki. Aztán ahogy közeledett a csúcstalálkozó, egyre idegesebb lett a hangulat a sportéleten belül, és a MOB legutóbbi közgyűlésén történtek – az ott elhangzott vélemények és a szavazás – már azt sejtették, hogy ezúttal esetleg mégis tévedünk. Ezek után kézenfekvő volt a "nyitány", és sejthető a folytatás.

Az ovális kerekasztal újságírókkal szembeni fele. A vitatkozók papírokkal és nagy harci kedvvel érkeztek, és nyugodtan kijelenthetô, ugyanúgy távoztak is. A mintegy másfél órás beszélgetésen az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. Békekötés nincs, csak fegyverszünet. Az olimpiáért, az olimpiáig (Fotó: Németh Ferenc) Nemzeti Sport: – Az utóbbi időben feszültség érezhető a sport egyes területei között. Tudjuk, hogy a sport Magyarországon mindig politikai kérdés volt, most azonban érzésünk szerint már pártpolitikai kérdéssé vált. Gyurcsány Ferenc: – Ez nem feszültség, hanem izgalmas vita a sport finanszírozásában betöltött szerepekről. A MOB és az NSSZ egymást kiegészítő szervezetek, melyeknek együtt kell vállalniuk a felelősséget a pénz felhasználásáért. Egyesek azért adnak politikai felhangot a vitának, mert Schmitt Pál elnök és Gémesi György alelnök az ellenzék képviselői. NS: – Csak közbevetve: Gyurcsány Ferenc sem technokrata miniszter, hanem aktív pártpolitikus... Schmitt Pál: – A sportfinanszírozás alapvető feltétele, hogy az igényeket figyelembe véve, hosszú, kiérlelt tárgyalásokon alapuljon a pénz elosztása. Az nem jó, ha úgy kapunk pénzt, hogy itt van valamennyi, és csinálj vele valamit, hanem a teljesítményt és a feladatokat is figyelembe kell venni. Jelenleg az a feszültség forrása, hogy az olimpiai sportágak finanszírozásába belépett egy fölösleges csatorna, és így hozzá nem értők döntenek a pénz elosztásáról, olyanok, akiknek nincs rálátásuk a helyzetre. Most ketten is kuncsorgunk az olimpiai sportágak érdekében, és ennek semmi értelme sincs. Ez nem tisztázza a helyzetet, hanem bonyolítja. Gy. F.: – Azt azért szeretném megjegyezni, hogy ezért a helyzetért nem a mostani kormány a felelős. S.P.: – Nem. De ne feledjük, a szocialisták sportprogramjában szerepelt, hogy egyszerűsítik, átláthatóvá teszik a viszonyokat. Még a Nemzeti Sportszövetség megszüntetésének javaslata is megfogalmazódott. Ezért szavaztunk rájuk… (Az asztalnál némi derültség támad, de a Fidesz alelnökévé lett MOB-elnök gyorsan pontosítja, hogy hogyan gondolta a "szavazatunkat", s folytatja.) …Örülök annak, hogy az előttünk álló évet még nem terheli az új szisztéma, és az olimpiai esztendőnek a megszokott forgatókönyv szerint vághatunk neki. De hogy mi lesz kétezer-öttől…? Én nem gondolok bele politikát, inkább szakmailag tartom megalapozatlannak, hogy bizonyos helyzetekben civil szervezetek döntsenek. Többletforrás keletkezik? Hogy mi is pontosan a Schmitt Pál által fölöslegesnek nevezett második csatorna? A Deutsch Tamás vezette Ifjúsági és Sportminisztérium (ISM) hívta életre 2001. május 26-án a Nemzeti Sportszövetséget, tagjai között akkor 30 olimpiai és 30 nem olimpiai sportág, valamint a Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége volt. Az NSSZ létrejötte elôtt a sportra szánt állami pénzeket a MOB és az ISM osztotta. A rossz nyelvek szerint az NSSZ-t azért alapították meg, hogy a minisztérium megszabaduljon a pénzosztás felelôsségétôl, ugyanis az addig élô, 1999. január 14-én bejelentett és bevezetett elosztási rendszer felháborodást váltott ki. Akkor az ISM kiemelt öt sportágat, amelyekbe tömte a pénzt, s amelyek nem mindegyike az eredményesség, hanem pontosan nem körülírható „más megfontolások miatt” lett kedvezményezett. Akkor a kiemelt és a kevés pénzzel padlóra küldött sportágakat állították szembe egymással, majd késôbb, az NSSZ megalakulásával az olimpiai és nem olimpiai sportágakat. Általános vélemény szerint ugyanis nem szabad egy szervezetbe tömöríteni ellentétes érdekű szövetségeket, márpedig – példának okáért – a kutyafogathajtó-szövetség sosem fogja megérteni a vívók gondjait, és fordítva. Berényi János: – Nagyon sajnálnám, ha olyan kép alakulna ki, hogy a magyar sport két nagy szervezete között ellentét van. Az olimpiai sportágak között nálunk ismeretlen, curling vagy baseball mennyivel jobban érti meg a vívók gondjait? Az NSSZ az EU gyakorlatának megfelelően a teljes hazai versenysportot egyesíti és támogatja, és ami nagyon fontos, nem az olimpiai mozgalomtól veszi el a pénzt. Törvény mondja ki, hogy az NSSZ koordinálja a hazai versenyrendszert, és ehhez működési támogatást biztosít. Nálunk nem csak az eredményesség számít. Mi finanszírozzuk többek között a szövetségek apparátusának fizetését, továbbá az íróeszközöket, levélpapírt, radírt. Nálunk a versenyzői létszám, az éves költségvetés nagyságrendje és a szakosztályok száma is meghatározó. Nem igaz, hogy az olimpiai sportágak hátrányos helyzetben vannak, hiszen a rendelkezésünkre álló hatszázmillió forint hetven százalékát ketezerkettőben és kétezer-háromban is ők kapták. Az NSSZ tehát nem a MOB pénzének egy részét osztja, hanem többletforrást teremt a szövetségeknek. S.P.: – Tényleg nem az eredményesség számítana? Akkor áruld el, János, a ti elosztásotok szerint a kajak-kenusok miért kapnak tízszer annyi pénzt, mint az ökölvívók? Ôk tízszer annyi radírt használnak? (Schmitt Pál – tőle szokatlan módon – láthatóan egyre hevesebb, hangjából is érződik az indulatok visszafojtása.) B. J.: – Lehet, hogy nem használnak tízszer annyi radírt, de sok a versenyzőjük, sok a szakosztályuk, magas az éves költségvetésük, ami a működési költséget is befolyásolja. És részben persze az eredményesség is számít. NS: – A vita végül is az olimpiai sportágak körül kristályosodott ki. Jól látjuk, hogy az NSSZ-nek azért fontos támogatni ezeket a sportágakat is, mert ezek nélkül a szervezet súlytalanná válna? (Időközben Berényi is felpörög, némi indulattal a hangjában, de – hasonlóan vitapartneréhez– megőrzi kifogástalan úriemberségét.) B. J.: – Tudom, hogy sokan szét akarják választani az olimpiai és nem olimpiai sportágakat. Vannak olyan változatok is, hogy a MOB mellett lenne egy NSSZ, amely az összes többi köztestületet magába foglalná, így a szabadidősportot és a fogyatékosok sportját is. Erre is vannak külföldi példák. S.P.: – Én nem foglalkozom a külföldi példákkal, engem a magyar helyzet érdekel. Szeretnék legutóbbi közgyűlésünk határozatára hivatkozni, midőn a tagság az elnökség javaslatát döntő többséggel elfogadta, s ennek alapján az olimpiai és nem olimpiai sportágak finanszírozásának teljes szétválasztására kértük a miniszter urat. A jelenlegi rendszer úgy intézi a pénzosztást, hogy mi marakodjunk egymás között… Én nem ellenségeskedem, nem is vagyok ideges, most is csak a kávétól lett magasabb a vérnyomásom… De nekem az a feladatom, hogy védjem a MOB érdekeit. Ebből viszont vita, acsarkodás lesz. Csodálkozik a miniszter? (Berényi nem hagyja magát.) B. J.: – Nekem pedig az NSSZ érdekeit kell védenem úgy, hogy közben magam is egy olimpiai sportág, a tenisz elnöke vagyok, a MOB-nak is tagja vagyok, és ez óriási megtiszteltetés a számomra. Skizofrén helyzet, de tudom, hogy igazunk van. Egyébként, hogy az előbbi kérdésedre válaszoljak, nem csak radírra adjuk a pénzt. Értsd már meg, Pali, hogy nekünk más a feladatunk. Ti az olimpiára való felkészülést támogatjátok, mi pedig a két olimpia közti négy évben működtetjük a hazai versenyrendszert, amiből kinőnek az új reménységek. (Miközben ketten egymással vitáznak, a miniszter összefont kézzel, székén hátradőlve hallgat. Arcán halovány mosoly játszik, mintha azt gondolná: ameddig egymással veszekednek, legalább engem békén hagynak.) NS: – A miniszter hogy éli meg ezt a vitát? Nem törődik vele, intézzék el egymás között, vagy azért elgondolkodik azon, hogy valami mégsem lehet rendben, ha a tervezet ilyen indulatokat gerjeszt. GY. F.: – Csodálkozva figyelem, miközben van bennem némi szomorúság. A pénzt nem adni kell, hanem meg kell állapodni róla, hogy melyik az a szövetség, szakosztály, amelyiket támogatjuk. S.P.: – Én nem szólok bele, hogy a szalontánc mennyit kap, de ők se szóljanak bele a mi pénzünkbe. Miért nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az olimpiai sportágak tartozzanak a MOB-hoz, azokat ebből az egy forrásból támagatjuk, a többiek pedig az NSSZ szárnyai alá kerüljenek. Ebben a zavaros helyzetben viszont a sportágak egy része a pénz reményében kénytelen mindkét szervezethez tartozni. Igen, kénytelen, mert – velünk ellentétben – az NSSZ-től csak az számíthat támogatásra, aki tagja a szervezetnek. B. J.: – Miért, a MOB-nál ez nem így van? S.P.: – Nem. Egyébként pedig itt van előttem az alapszabályotok, amelyből egyértelműen kiderül, hogy az NSSZ a tagjai között osztja szét a rendelkezésre álló pénzt. Megnyugtatlak, ha ez a kitétel nem szerepelne, az olimpiai sportágak nem fizetnék a tagdíjat nektek. Akárhogy is nézzük, ez egy kényszerházasság ezen sportágak és az NSSz között. B. J.: – Még egyszer mondom, mi olyan pénzből osztunk, ami ezt megelőzően soha nem volt a MOB-nál. S.P.: – De ezt a pénzt miért nem kaphatnák meg egy forrásból, tőlünk? Szerintem így sokkal egyértelműbb, áttekinthetőbb lenne. Ki fényképezkedhet? Dénes Ferenc a Nemzeti Sporttanácsról Dénes Ferenc, az elôzô kormány sportminisztériumának helyettes államtitkára nem sok jót vár a Nemzeti Sporttanács életrehívásától: „Ezzel az amúgy is tagolt sportstruktúra csak tovább bonyolódik, ami az állandó érdekellentétek forrása lesz” – nyilatkozta a minap a HVG-nek. Dénes szerint a könynyen egymásnak ugrasztható sportszervezetekkel szemben így már rutinfeladatnak tűnik az aktuális kormányálláspont keresztülvitele. Úgy gondolja – ismét az elôzô cikket citálva –, hogy ez végsô soron azt eredményezi, hogy minden pénzelosztásról a tárcánál határoznak, ami egyet jelent majd a rossz döntések sorozatával, illetve a lobbiérdekek túlsúlyba kerülésével, miközben a pénzek felhasználását az apparátus képtelen lesz ellenôrizni. NS: – Úgy tűnik, vita van, megállapodás viszont egyelőre nincs. Ezen a ponton nem ártana tisztázni: mi is a sport szerepe valójában? Hiszen a finanszírozás egyben azt is megmutatja, hogy a sportvezetés mit tart a sportról. Szóval mi a sport helye és szerepe a mai Magyarországon? A szórakoztatás? Az egészségmegőrzés? A országimázs javítása? A sportnak van sportágpolitikai része is? Mert a kívülálló csak azt látja, hogy vannak felkapott sportágak és csapatok, amelyekkel mindkét oldal politikusai szeretnek mutatkozni, fényképezkedni. Egymással versengve találkozgattak a világbajnok vízilabdázókkal, még az uszodában is meglátogatták őket, vagy Puskás Öcsivel is szívesen fotóztatják magukat. Bizonyos sportágak világbajnok képviselőit ünneplik és kitüntetik, másokról pedig – akik ugyanolyan világbajnoki aranyérmet szereztek – megfeledkeznek… GY. F.: – Ez olyan, mintha megkérdeznék, hogy mi a könyv szerepe. Attól függ, milyen könyv. Van, amelyikben ez dominál, a másikban az. Az állam szerepe is e szerint változik. S.P.: – Az pedig politikai kötődéstől függ, hogy a szurkolók miként minősítik, ha a jelenlegi miniszterelnök fogad valakit vagy a volt miniszterelnök. Az egyik esetben azt mondják, milyen figyelmes, míg a másikban azt, hogy na, ez is odaáll fényképezkedni a hősökkel… NS: – Azt kijelenthetjük, hogy a sportolók fényében mindenki szeret fürdőzni, de a politika mégsem sportbarát. Egy-egy családnak rengeteget kell áldoznia azért, hogy a gyerekei sportolhassanak. Minden miniszter, sportvezető hangoztatja, hogy a sportnak nagy szerepe van az egészséges nemzedék nevelésében, hogy a sportoló gyerekek közül kevesebb kábítószer-fogyasztó kerül ki, ha kikerül egyáltalán egy is, tehát bőven van oka, hogy rendszeres mozgásra ösztönözzük a fiatalokat. Ám az ösztönzésből nem sokat érzünk… S.P.: – Magyarországon nincs sportbarát jogszabálykörnyezet. A sportszereket ugyanannyi áfa terheli, mint a rumot, a sportorvosok nem kapnak kedvezményt, a sportlétesítmények pusztulnak, az iskolákban nincs mindennapos testnevelés – sőt a jelenlegi minisztériumi vezetésnek köszönhetően még csökken is a számuk –, az egyetemeken pedig egyáltalán nincs kötelező testnevelés. Soroljam tovább? A huszonnegyedik órában vagyunk. Az egészség megőrzésében a sport az egyik csodaszer lehetne. Az Európai Unió tagjai leszünk úgy, hogy Európában minden harmadik ember sportol, míg nálunk csak minden kilencedik! NS: – Ennek szemléletbeli vagy gazdasági oka van? S.P.: – Az olimpikonok megkapják a versenyzésükhöz szükséges feltételeket, a gyerekek azonban nem sportolnak, mert az sok család számára megfizethetetlenül sokba kerül. GY. F.: – Pedig sok kedvezmény van a sportban, a központi költségvetés és az önkormányzatok negyven-negyvenötmilliárdot fordítanak rá évente. És minden ellenkező híreszteléssel szemben rengeteg pénzt kap a foci, minden második, sportra fordított állami forint a futballba kerül. Nem a két felső osztályba, hanem alsóbb szintre. A budapesti létesítmények fenntartásához is kétmilliárdot adunk. NS: – Visszatérve a pénzosztáshoz. Előbb bejelentették, hogy megváltoztatják a rendszert, aztán félig visszakoztak, s úgy döntöttek, csak később vezetik be. A jövő évi athéni olimpia miatt halasztottak? B. J.: – Igen. Az emberek lelkében különös helyet foglal el az olimpiai siker. A nemzeti büszkeség része. Ezért a MOB-bal közösen kezdeményeztük a miniszter úrnál, hogy az olimpiai felkészülés zavartalansága érdekében csak 2005-től kerüljön bevezetésre az új pénzelosztás. Az olimpiához hasonló imázst csak a Formula–1 tudott kialakítani. Pedig az elején azt is sokan ellenezték, mondván, minek ez a cirkusz nekünk. NS: – Ha már szóba került a Formula–1, hadd kérdezzük meg, mennyire fontos – vagy lett volna fontos – az országnak, hogy Baumgartner Zsolt Formula–1-es pilóta legyen? B. J.: – Ha a kilencvenes évek elején, amikor fel kellett futtatni a hungaroringi versenyeket, lett volna Formula–1-es pilótánk, akkor fontos lett volna. Ma már ez kevésbé szempont. Még akkor is, ha Baumgartner Zsolt személyében egy kivételesen szimpatikus versenyzőt ismertünk meg. A magyar nézőt azonban sajnos nem érdekli, hogy van-e magyar a pályán, ha úgysem tudja megfizetni a drága jegyet. Legföljebb többen nézik a tévéközvetítést, mert az ingyen van. Mennyit ér a Formula–1? S.P.: – Én azt sem bánnám, ha Ecclestone elvinné innen a versenyt. Vigye el! Nem lett volna rossz, ha van Formula–1-es pilótánk, de ne ennyi pénzért! Baumgartner Zsolt jó példakép lehetne, de az adófizetők pénzéből nem kellene támogatni. Így is sokat fizet a futamért az állam, magyar pilóta nélkül is nagyon megterhelő. GY. F.: – Az imént az országimázs is szóba került. Nos, a Formula–1 is ennek a része. A hasznot, amit hoz, nem lehet forintban kifejezni. Pontosabban lehet: az ország egésze szempontjából pozitív a szaldó. De egy jó olimpiai szereplés is ugyanennyit ér, mert világszerte beszélnek rólunk. NS: – Személy szerint mennyire fontos önöknek az olimpia? S.P.: – Erre tettem fel az életemet. De nálam az olimpia nemcsak az eredményességet jelenti, hanem mindazt, ami ehhez tartozik: az olimpiai eszme, az az érzés, hogy olimpikon lehess, no és az a felelősség, hogy a magyar sportolók tisztán, doppingmentesen vegyenek részt a játékokon. Az viszont a MOB helyzetét már nem befolyásolja, hogy mennyire sikeres egy olimpia. Ettől nem lesz erősebb a MOB, pontosabban nem ettől lesz erősebb. NS: – Azért mindettől függetlenül a szurkoló számára az eredmény a döntő. Sportvezetőként mire számítanak Athénban? S.P.: – Sajnos nagyon vékony jégen csúszkál a magyar élsport, ennek ellenére úgy érzem, Athénban megismételjük a sydneyi eredményt. GY. F.: – Én már azt is sikernek könyvelném el, ha meg tudnánk állítani a magyar sport versenyképességének csökkenését. Ahogy a MOB-közgyűlésen is emlékeztettem rá, amíg az 1988-as szöuli olimpián a nemzetek pontversenyében a hatodik, a 2000-es sydneyi játékokon már csak a tizenötödik helyet szerezte meg küldöttségünk. S.P.: – Ez igaz, de azt is meg kellene nézni, hogy mi van a számok mögött. Az elmúlt másfél évtizedben a Szovjetunió és több kelet-európai szocialista ország széthullásával hatalmasra nőtt a konkurencia. Vannak sportágak – ráadásul ezek egy része éppen a hagyományosan magyar sikersportágak körébe tartozik –, amelyekben az újonnan megalakult országok nagyhatalommá váltak. A visszaesés tehát nem kizárólag belső okokra, hanem külső, tőlünk független tényezőkre is visszavezethető. NS: – Miniszter úr a közgyűlésen azt is bejelentette, változtatni kell az eddigi mechanizmuson, az állami támogatás 2005 januárjától kezdve háromlépcsős lesz. Az ezután létrejövő Nemzeti Sporttanács dolgozza majd ki az elosztás stratégiáját, vagyis azt, mennyit kap például a szabadidősport vagy a versenysport, mennyi jusson beruházásokra és egyéb feladatokra. Vagyis – idézzük – "a MOB és a sport vezető köztestületeinek közös felelőssége lesz eldönteni, hogy mire fordítják az adófizetők pénzét, és ki kell tudni mondani a »nem«-et is, azaz hogy mire futja a pénzből, és mire nem." Az érintett szervezetek érdekei különbözőek, így kérdés, hogy ezek után mire mondanak majd nemet. A NSSZ elnöke nyilván annak örül, ha minél több tagja van a szövetségnek, viszont minél többen vannak, annál kevesebb pénz jut a szövetségeknek az elosztható pénzből. Lassan követhetetlen, hogy milyen elképzelhetetlen nevű és profilú úgymond sportszövetségek alakulnak és kérnek pénzt… Világosan meg kellene fogalmazni, hogy valamely sportágat azért támogatunk, mert látványos és közönségvonzó, a másikat pedig azért, mert nem közönségvonzó ugyan, de magyar sikersportág, és a hagyományok miatt támogatni kell. De amelyik sem ide, sem oda nem tartozik, arra mért kell az adófizetők pénzét költeni…?! Képes lesz-e a Nemzeti Sporttanács tényleg kimondani azt a nemet? És ha igen, akkor mire? Tényleg nem lesz "is"? B. J.: – Hogy mire mondunk nemet? Például nem engedjük meg a sportágak osztódással történő szaporodását. Szigorú feltételekhez kötjük a tagságot, és támogatjuk az ernyőszervezetekbe való tömörülést, mint például a tornaszövetségnél, ahol az rg és az aerobik is együtt van. Viszont azt mondjuk, nem lehet kizárólag eredményességi alapon pénzt osztani, mert azokra a versenyzőkre is szükség van, akiknek a hátán kinőnek a bajnokok. S.P.: – Az olimpiai sportágak mindegyikét 1989 óta alaptámogatásban részesítjük, emellé eredményességi támogatást kapnak. Vagyis nálunk a teljesítmény a fontos, mi arra mondunk igent. Általában. A labdarúgókkal ugyanis, akik 1996 óta nem tudtak kijutni az olimpiára, mégis szerződést kötünk, mert szeretnénk segíteni abban, hogy a csapat ott lehessen a 2008-as pekingi olimpián. Talán ez lehetne az alapja a magyar foci megújulásának. GY. F.: – Mire kell nemet mondani? Arra például, hogy a politika rakjon rendet a fociban. A versenysportban csak a legjobbakat kell támogatni. Nemet kell mondani a nagyberuházásokra. Nem lehet ilyesmibe belevágni, amikor tornatermek, uszodák hiányoznak az országban. A politikusok szeretnek "is"-t mondani. Az olimpiát még megvárjuk, de ígérem, hogy az ötkarikás játékok másnapján nyilvánosságra hozzuk, mit gondolunk a jövőről. A "nem"-ek akkor lesznek igazán határozottak, addig azonban nem akarunk megzavarni semmit. Most az olimpia a fontos.