ÜNNEPLÉS. Pézsa Tibor 70 évesen csak azt fájlalja, hogy itthon nem tartanak igényt a tudására

Élet, a pengeváltások jegyében

Nemzeti Sport Napilap Ch. Gáll András - 2005-11-15 00:46 Utolsó módosítás: 2005-11-17 02:39

Noha szülővárosában, Esztergomban már sportcsarnok viseli a nevét, egyszerűbb a BSE városmajori csarnokában keresni. Sztentori hangja iskolázás közben betölti a termet, s a szavak címzettje, egy zöldfülű kardvívó tiszteletteljes pillantást vet a hatalmas termetű, ősz mesterre, Pézsa Tiborra, az 1964-es tokiói olimpia kard egyéni versenyének aranyérmesére. Az egyetlen olyan élő magyar kardozóra, aki nemcsak olimpiai, hanem világbajnoki egyéni győzelemmel is büszkélkedhet. Pézsa Tibor ma ünnepli a 70. születésnapját.

– A minap beszélgettem Székely Zoltán párbajtőr-világbajnokkal, aki azt mondta, gyakran legyőzi önt sakkban…
– Én verem "Cérnát", ha mást állít, az hazugság – mondta Pézsa Tibor. – Igaz, mostanában kevesebbet játszunk. Régen voltunk együtt Szaúd-Arábiában.

– Azért egy másik sportágban többre vitte. Pedig elég későn fogott kardot a kezébe.
– Harmadikos gimnazista voltam, amikor Esztergomban megismerkedtem a vívással. A padtársam egyszer megkérdezte: "Mit csinálsz délután?" "Semmit" – feleltem, mire elhívott az edzésre. Azonnal megkapott a kardvívás varázsa.

– Esztergomról nem tudtam, hogy vívófellegvár lett volna.
– Ha fellegvár nem is volt, azért akadt mester, akitől tanulhattam. Első edzőm Boromissza Gyula, az egykori bencés gimnázium testnevelő tanára volt, majd a Vasasban Bulynovszky István valamikori huszárőrnagy. Mint horthysta katonatisztet, őt is kitelepítették, Lábatlanból jött át oktatni minket.

– Nem próbálták meg elsorvasztani ezt az "úri sportot"?
– Dehogynem, csakhogy az olimpiai győzelmeink ezt nem engedték meg. A Rákosi-rendszert a sportsikerek legitimálták, ezért engednie kellett az egykori Horthy-katonatiszteknek a vívásoktatást. Az én időmben a nagy mesterek a Ludovika mellett működő Sport Tanárképző Intézetben végzett tisztek közül kerültek ki.

A kardvívásról Pézsa Tibor manapság is csak szenvedéllyel tud beszélni

– Kitől tanulta a legtöbbet?
– Szűcs Jánostól. Bulynovszky István ajánlott be hozzá, az ország egyik legjobb mesteréhez. Így lettem én is Honvéd-vívó, huszonegy éves koromban. Nagy találkozás volt ez Szűccsel, ezzel a – szakmai és emberi értelemben egyaránt – méltatlanul elfeledett zsenivel.

– Már a római olimpiára kikerülhetett volna…
– Én is úgy éreztem, de kimaradtam a csapatból. A magyar kardvívásban a folyamatosság 1956-ban megszakadt. Az a generáció, amely átvehette volna a "három muskétás", Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf örökét, szinte testületileg disszidált. A Buenos Aires-i világbajnokságon, 1962-ben, amikor Horváth Zoltán egyéniben első lett, tagja voltam az ezüstérmes csapatnak. Időközben beiratkoztam az edzőképzőre, ahol napi hat óra kemény vívással készültünk, nem csoda, hogy remek formába lendültem a tokiói olimpia előtt. Igen ám, de az év elején eltörött a jobb kézfejem… Ki kellett hagynom néhány válogatót, nem tudtam bekerülni az egyéni ranglista első három helyezettje közé, csak csapatban indulhattam.

– Akkor mégis hogyan lett egyéni olimpiai bajnok?
– Úgy, hogy Meszéna Miklóst fegyelmezetlenség miatt kizárta Sákovics József kapitány. Olyan erős volt akkoriban a magyar kardvívás, hogy a tartalék is aranyérmes esélyekkel indult. Bekerültem a négyes döntőbe, a tizenhat között a favorit orosz Mark Rakitát vertem meg, végül a francia Claude Arabóval végeztem holtversenyben. Az újravívásban öt kettőre legyőztem.

– Tokióban outsiderként nyert, Mexikóba ellenben óriási esélyesként érkezett…
– Be is sétáltam a hatos döntőbe, ahol három győzelemmel kezdtem. Ha a hátralévő két ellenfelemből az egyiket legyőzöm, ismét olimpiai bajnok vagyok. Akkoriban Kárpáti Rudolf képviselte Magyarországot a FIE-ben, megkértem, intézze el, hogy ne kapjak francia zsűrielnököt, mert tudtam, hogy – történelmi okokból – egy franciánál nem nyerhetek.

– És? Kárpáti elintézte?
– Azt, hogy francia legyen a zsűrielnök… Ki is kaptam mindkét orosztól, s harmadik lettem. Kárpáti attól tartott, hogy én is kétszeres egyéni olimpiai bajnok leszek, mint ő, és a hiúsága ezt nem engedte meg. Már akkor önpusztító volt a sportdiplomáciánk.

– Két évvel később még egyszer kivágta a rezet.
– Jól vívtam a válogatón, majd a világbajnokságon is, pedig már harmincöt éves voltam. Meg sem álltam az egyéni aranyéremig. Az ankarai vébéelsőséget tartom legnagyobb sikeremnek, szakmai szempontból mindenképpen.

– Nem gondolt arra, hogy a csúcson kellene visszavonulni?
– Dehogynem, ám a Honvédnál azt mondták, vívjak Münchenig. Vívtam is; azzal a feltétellel, hogy utána kiengednek Görögországba edzőnek. Harmadik lett a csapat.

– Ön pedig mehetett…
– Én is azt hittem, de beintettek. "Pézsa elvtárs, önre itthon van szükség" – hangzott a szabványszöveg. Így elkezdtem Nébald Györggyel foglalkozni, aki kétszeres egyéni világbajnoki címig, olimpiai csapataranyig vitte. 1978-ban hívatott Buda István, a sporthivatal akkori elnöke. "Tibor, igaz-e, hogy te értesz a legjobban a kardvíváshoz Magyarországon?" – kérdezte. "Igaz, Pista bácsi…" – feleltem, mert így volt. Megtettek a kard szakág fegyvernemi vezetőjének, s már abban az évben, a hamburgi vébén megnyertük a csapatversenyt. Attól kezdve jöttek az eredmények, de az elnökség ott tett keresztbe, ahol tudott. Az volt az elvem, hogy nyerő csapaton ne változtassunk, de leszavaztak, mire 1985-ben lemondtam, de követeltem, engedjenek ki. Így jutottam el Tauberbischofsheimbe. Egy idő után én államvizsgáztattam a német edzőket a kölni főiskolán.

– Mikor jött haza?
– Ötvenöt évesen, alezredesként nyugállományba helyeztek. Egy ideig alelnök voltam a Honvédban, de valójában szabadúszó. 1991-ben itt jártak a szaúdiak, kellett nekik egy kardedző, azóta járok ki. Az évek során neveltem ötszörös arab bajnokot, megbecsülnek, ám az fáj, hogy itthon semmibe vesznek. Pedig Gémesi György elnöknek és Kovács Tamás főtitkárnak is felajánlottam a szolgálataimat. Nehezen viselem, hogy ide jutott a magyar kardvívás. Akik eddig a magyar kardvívásból éltek – s nem érte –, le kellene mondaniuk.

– Pézsa Tibor, az örök ellenzéki?
– Dehogy. Csak egy ember, aki ért a kardvíváshoz…

PÉZSA TIBOR
Született: 1935. november 15., Esztergom
Klubjai: Esztergomi Vasas, Bp. Honvéd
Legjobb eredményei: egyéni olimpiai bajnok (1964, Tokió), egyéni olimpiai bronzérmes (1968, Mexikóváros), csapatban 2x olimpiai bronzérmes (1968, Mexikóváros; 1972, München), egyéni világbajnok (1970, Ankara), csapatban világbajnoki aranyérmes (1966, Moszkva)